A mesés Mustang

Zénó vagyok. Apám mérnök volt. Pontos, precíz ember. Nem szerette az igazságtalanságokat. Ez is volt a fő oka, hogy a ’70-es évek végén, amikor két éves voltam fogta az egész családot és kicuccolt az USA-ba. Minimális nyelvtudással, de rengeteg talpraesettséggel igen hamar munkát talált a szakmájában. Szerette az autókat. Ugyanúgy lenyűgözték a kétütemű pöfékelések, ahogyan egy V8-as gurgulázása. Igen rövid idő alatt Chicagoba kerültünk, az egyik nagy autógyár a tervezőmérnökök közé fogadta, majd pár év múlva a felhalmozott tőkéből önállósította magát
és nyitott egy független kis tervező irodát.

Jó sorunk volt. Nagy ház, szép autók, sok utazás, nyaraló Floridában. Megszoktam a jólétet. Teljesen gondtalanul éltem az életem, szelíd, kedves, halk szavú Anyám próbált mindig a jó irányba terelni – esélytelenül. Ahogy cseperedtem, belementem minden balgaságba. Nem érdekelt a világ, nem érdekelt a szüleim vagyona. Használtam és kihasználtam a lehetőségeket. Sorra jöttek a bulik, a kisebb és a komolyabb balhék, hamar rossz társaságba keveredtem, akik belevittek mindenbe. Mennyiszer láttam a csalódottságot és a fájdalmat Anyám szemében, de sosem szólt egy rossz szót sem. Letette az óvadékot, kifizette az ügyvédet, a végén pedig mindig magához ölelt. Apám egy idő után nem szólt sokat hozzám. Eljárt dolgozni, hazajött. Nem beszélt velem. Sok alkalma sem volt rá, ez igaz, nem sokat voltam otthon. Csavarogtam, csajoztam, buliztam, éltem a ’90-es éveket, szórtam a pénzt.

Apám megelégelte. Egy áttombolt éjszaka után magához hívott, elmagyarázta, hogy Otthon vége a kommunizmusnak, vett nekem egy aprócska lakást, beíratott egy egyetemre Budapesten, most feltesz az első gépre és azt mondta: „Fiam, kapsz annyi apanázst havonta, hogy ne halj éhen, legközelebb akkor akarlak látni, ha ember lett belőled.” Mire igazán eszméltem a másnaposságból, már leszállt a gép, kezemben egy kulccsal és egy papír fecnin lévő címmel ott álltam Ferihegyen, egy szál magamban. Egy egészen más világba csöppentem, mint ami felnevelt. Emlékszem, taxival fuvaroztattam magam a megadott címre.
Aprócska, harmadik emeleti garzon volt, a VI. kerület külső szélén.
Klasszikus, körfolyosós ház.

A város felfedezése után hamar ráeszméltem, hogy az „apanázs” valóban csak arra elég, hogy ne haljak éhen. Mivel az angoltudásomon kívül semmim nem volt, amit felmutassak, értelemszerű volt, hogy egy gyorsétteremben kötök ki, ha dolgozni akarok. Gyűlölt mindenki… Csak az elkényeztetett, gazdag kölyköt látták bennem – hiába nem az volt a pillanatnyi helyzet. Hamar átláttam, hogy ebből így nem sokra jutok és az étterembe bejárkáló vagányokkal elkezdtem haverkodni. Mindenfélét szerettek volna az országba hozni kintről, nekem pedig voltak kint Barátaim – összedolgoztunk. Pár hónap alatt sikerült kicsit kikupálnom magam úgy, hogy közben fél lábbal a suliba is bejárkáltam néha, sorra meglettek a félévek, évek, de csak annyira kötött le a dolog, hogy éppen áthasaljak minden vizsgán. Végül egy kis hátszéllel közlekedési mérnökként diplomáztam. Érdekes módon korábban semmi sem érdekelt igazán, de egy idő után az autók világába kavarodtam bele a legjobban. Rövid időn belül egy kis cég került a nevemre és konténerszámra érkeztek az autók az országba. Pont fordítva, ahogy kint európai autóval járni, itt amerikaival járni volt sikk. Abból pedig rengeteget tudtunk behozni. Azoknak az autóknak, amiért itt horror összeget fizettek, kint már semmi áruk nem volt, ha sokat hoztunk egyszerre a konténer is megtérült gyorsan. Filléres autókat adtunk el itthon egy kis kipofozás után sokszor tíz-hússzoros áron. Pörgött az üzlet. Két évig ment ez a Kánaán, majd megjelent a raktárnál egy alacsony kis aktakukac, két rendőrrel valami APEH-tól és mindent lefoglaltak, amit láttak. Nem sokat értettem a történésekből, de azt mondták a srácok, hogyha van egy kis eszem, akkor gyorsan elhúzok. A megmaradt pénzzel még aznap repülőre szálltam, de haza nem mehettem, Apám nem állt volna velem szóba soha többet. Valamit villantanom kellett előtte. Valami komolyat.

A gép New Yorkba vitt. Közvetlen járat volt, idő, mint a tenger. A mellettem ülő öltönyös figurával szóba elegyedtem és hamar megtaláltuk a közös hangot, hasonlóan éltünk. Bulik, csajok – high-life. Igaz: határozottan más szinten. Elmondta, hogy tőzsdézik, abból van pénze, van egy kis pár fős irodája. Felajánlotta, hogy megforgatja a kevéske pénzemet. Két napra rá találkoztunk, nagy tetőteres lakásban volt az iroda a Central Park mellett.

Leültünk a számítógépe elé, mondott pár szót a szabályokról, mit lehet és mit nem, aztán felpörgette a dolgokat. Az első héten csak lestem, de a pénzemből hipp-hopp háromszor annyi lett. A második héten már hagyta, hogy pár dolgot én csináljak, de nagyon figyelte minden mozdulatom. Olyan volt az egész, mint valami számítógépes játék, hiszen sosem láttunk valós pénzt. A programban pedig csak ideteszed-odateszed, ami bukik, abból gyorsan kiveszed, ami felfelé indul abba bele – persze ennél kicsit bonyolultabb, de dióhájban ez a lényege. Kellett pár vizsga, amiket hamar letettem, pár év alatt pedig tetemes, legális vagyonra tettem szert. Végre Apám elé állhattam, kicsit rendeződött a kapcsolatunk is, látta már, hogy megállok a lábamon. Valójában a tőzsde nem érdekelt. Egy eszköznek tekintettem, hogy a megszokott színvonalon élhessek, bár kezdett kicsit kiégni a dolog. A testvéreimnek már régen családja, kamasz gyerekei voltak, nekem pedig az egyetlen fix dolog az életemben a laptopom volt, amin dolgoztam. Ekkor csöppent az életembe Edina. Furcsa találkozás volt…

Egy őszi reggel éppen a kávémat szürcsöltem, egy kávézóban a 42. utca és a 6. sugárút sarkán, amikor az ölembe esett. Igen, szó szerint… Sikerült úgy belépnie az ajtón, hogy a szőnyeg a cipője sarkába akadt és – bár nem az ajtó mellett ültem – de pár csetlő-botló lépés után a kávémmal és az újságommal együtt az ölemben landolt. Mindketten meglepődtünk és az első pár zavart szóból kiderült, hogy azonos nyelveket beszélünk. Dolgozni érkezett éppen, pár hete kezdett ott a kávézóban. Megfogott a tekintete és a mosolya, titokzatos volt, magával ragadó és huncut. Az a fajta zsiványság sugárzott belőle, ami kevés nőből. Hívogatóan veszélyes volt. Különleges és egészen más, mint azok a lányok, akikkel korábban dolgom volt. Másnap is ott kávéztam, láttam, ahogy belépett, hogy keresi a tekintetemet. Tudta, hogy ott leszek – pedig nem sűrűn jártam ugyanarra a helyre. Értelemszerű, hogy egészen egymásba szerettünk. Nem volt könnyű természete, szeszélyes volt, kiszámíthatatlan, öntörvényű. Nem sokan viselték el sokáig. Mellettem valahogy mégis megnyugodott. Békére lelt. Éjszakákat beszélgettünk át, pedig szinte semmi közös nem volt a múltunkban, elkezdtük tervezgetni a közös jövőt. Rajongott Amerikáért, az amerikai autókért, minden álma volt egy Ford Mustang. Először éreztem azt életemben, hogy valami valóban érdekel. Számított, hogy jól érezze magát, hogy meglegyen a békéje, nyugalma. Fontos lett nekem, mint addig még senki és semmi. Valahogy azt éreztem, hogy megtaláltam a célt, ami éltet. Benne. Pedig olyan volt, mint a trópusi vihar, néha teljesen őrült módjára viselkedett, kiszámíthatatlanul. Menekült, bár maga sem tudta megmagyarázni miért, ki és mi elől. Néha napokra eltűnt, máskor olyan volt, mint az álom – kedves, finom, érzéki, gyöngéd, gondoskodó. Rapszodikus volt minden, amit csinált. Megfoghatatlan volt, az egyik pillanatban még imádott és bármit megtett volna értem, a másik pillanatban már gyűlölt és az ördögnél is gonoszabbnak titulált bárki előtt. Kiszámíthatatlan volt, titokzatos, bűbájos. Mégis egyre jobban vonzott, egyre jobban akartam minden percét. Magával ragadott teljesen. Hatalmasakat csavarogtunk együtt. Egy nap Vegasban kötöttünk ki és egy átmulatott éjszaka után egy-egy gyűrűvel az ujjunkon ébredtünk egy nászutas lakosztályban. Hazafelé szótlan volt egész úton, majd eltűnt hetekre. Nem vette fel a telefont, semmit sem lehetett tudni róla. Rövid nyomozás után kiderült, hogy hazautazott. Ugyan több, mint 10 év eltelt, de pár sráccal tartottam a kapcsolatot Budapestről. Hamar nyomára bukkantak, kicsi ország, ott nem lehet nagyon eltűnni. A következő gépen rajta voltam. Vártak a srácok Ferihegyen. Lestek, mikor előadtam, hogy kell egy Mustang. Azonnal. Egy Új. Pár telefon ide-oda, bő egy éve forgalmazzák már az országban, irány a szalon. Egy alig kicsomagolt, bemutató autót tudtam azonnal elhozni, 15.000.000Ft volt az ára. Bagatell érte. Nem csak nekem – bárkinek. GT. V8, 420 ló, tengernyi nyomaték. Kézi váltó. A színe kicsit szokatlan, talán téglavörösnek mondanám, de nem érdekelt. Menni akartam… Érte.

Egy ilyen autóval hamar elér az ember bárhová. Alig több, mint fél óra alatt ott voltam. Kipattantam az autóból, be az udvaron, elrohantam a megkergült kutya mellett, fel egy lépcsőn. Ott ült a teraszon és szívta a cigarettát. „Tudtam, hogy jössz.” – mondta. Persze, hogy tudta, hogyne tudhatta volna, az elmúlt időszakban minden porcikám rá volt kihegyezve, mindennel az ő kívánságait lestem, az ujja köré csavart teljesen, ahogyan még eddig soha senki. Hogyne tudta volna, hogy megyek. Befejezte a cigit, rám nézett és csak annyit kérdezett: „indulunk?” Bólintottam.

Bement a házba, pár pillanat alatt összekapta a holmiját és már robogtunk dél felé. Pár órán belül már a határon voltunk. Úgy tűnt a határőröket jobban érdekli a V8 hangja, mint az amerikai útlevelem vagy bármi, ami velünk kapcsolatos. Mikor visszaadták az iratokat, a Román határőr felém fordította, majd megbökte a fülét és rám szólt: „Vumm-vumm!” Egyértelmű volt, hogy hallani akarja a V8-at. Visszasandítottam a Magyar kollégákra, vigyorogva bólogattak… Felhördült a 420 ló. Határozottan, mindent elsöprőn. Úgy, ahogy csak a vágtató, szilaj, vadlovak tudnak. Elismerő bólogatás után folytattuk utunkat. Itt már nem siettem. Abban a pillanatban, ott és akkor mindenem megvolt, amit akartam. Mindketten szerettük a hegyeket, arrafelé vettem az irányt. Hallottam valami Transzfogarasi útról… Még jó is lehet… Aznap csak a hegyek lábát értük el, meg kellett aludnunk, fáradt voltam a megelőző napok hajtásától. A Mustangnak sem ártott egy itatás és csutakolás. A sok útfelbontástól elég koszos lett. Másnap korán indultunk tovább. Alig fél óra után már felfelé róttuk a kanyarokat. Péntek délelőtt volt, enyhe forgalom. Hörögve, prüszkölve, fújtatva, megállíthatatlanul tört felfelé a nyolc henger a keskeny szerpentinen, minden kanyarból kifelé, enyhe gázadásra riszálta a farát. Éreztette, hogyha kikapcsolnám az összes elektromos segédeszközt, igen csúnyán megtréfálna. Egy álom volt az a hely. Néhol megálltunk, mesés kilátás tárult elénk. Hatalmas terek, minden zöld, erdő, hegyek és letekintve a mesés út kígyózott, amin eddig felfelé jöttünk. Csend volt. Néha egy-egy motorkerékpár vagy autó törte csak meg. Nem beszéltünk, csak voltunk egymásnak. Ott és akkor. Arra a pillanatra egyek voltunk.

Ez az autó egy igazi legenda. Tekintélyt parancsol az ereje, az 530Nm nyomaték bármikor az ülésbe présel. Alacsony fordulaton, olyan „ammmmerikásan” gurgulázik a motor, úgy finoman „elketyeg”. Kicsit érezteti, hogy menne inkább, vágtázna, rohanna előre. 3000-es fordulat fölött érezhetően megváltozik minden. A másodpercek tört része alatt szédületes sebességeket lehet elérni, két szűk kanyar között. Amikor az autó alig 4 másodperc alatt van százon és ugyanazzal a vehemenciával gyorsít tovább, akkor 300méternyi egyenes alatt igen szép sebességeket produkál a rendszer. Szerencsére adottak hozzá a hatalmas fékek, amelyek minden körülmény között helytálltak, akár hegynek fel, akár lefelé kellett megfogni az autót. Tartós, nyúzó használat után érződött a frissen bekopó fékbetétek kesernyés ferodol szaga. „Új autó, még 1000km sincs benne”, mondogattam magamban… A fék viszont egyáltalán nem veszített a hatásából, bárhogy tiportam is egy-egy kanyar előtt. Masszív holmi. Megfelelően tartja a majd’ 1700kg-t. Az egyetlen dolog, amivel nem voltam teljesen kibékülve, az a futómű volt. Valahogy nem találták el egészen. A hangolásából úgy érződik, hogy nagyon kemény, mert minden útegyenetlenségen ráz, de kanyarban ahhoz képest elég nagyot billen. Gondolom meghagyták a lehetőséget a gyáriak Shelby modelleknek is a fejlesztésre.

Megérkeztünk az első szálláshelyünkre, a Fogaras túloldalán. Az egész napos autózástól szinte azonnal elaludtunk, másnap korán folytattuk utunkat. Egy kanyar után két stoppost vettünk észre, Edina pedig mindenképpen azt akarta, hogy felvegyük őket. Egy fiatal pár volt. A közeli városba igyekeztek csak, jól öltözöttek voltak, de csak románul beszéltek. Komoly logisztikába telt, mire sikerült úgy átrendezni a holminkat és az autó utasterét, hogy elférjünk négyen. Furcsa, mert a nagy testű autóhoz az ember nagy belső teret is vár. Egészen addig igaz is a dolog, amíg nem a hátsó ülésre szeretne beülni. Hátul a lábtér még élhető – az első ülés állítgatása után kényelmesnek is mondható – de a Fastback forma miatt erősen lejtő tetőről fejtér nem nagyon van. Természetesen a pár kilométernyi kuporgás is jó eséllyel életre szóló élményt adott stopposainknak. Miután kiszálltak, folytattuk az utat. Az autó elől igen kényelmes. A bőr fotelok egész jól tartanak – vitán felül nem annyira jól, mint az extraként rendelhető Recaro ülések – de nem maradnak szégyenben egy-egy lendületesebb kanyarban. Ismét elérkeztünk egy szerpentines részhez, egy étteremben, ahol megálltunk ebédelni azt mondták Transzalpina a hely neve. Itt-ott hajtűkanyarok, kaptatók. Sokat kellett váltogatni, itt tűnt fel, hogy a váltó pontos. Igen pontos. Határozott, öblös kattanással veszi be a sebességeket, visszaváltásnál pedig az elektronika finom gázfröccsöket ad. Félreváltani szinte képtelenség, olyan határozott, rövid utakon jár, nem kell cibálni, de igényli a férfias mozdulatokat. A kis, gömbölyű váltógomb remekül illik az ember tenyerébe, jó fogása van. A kormányon még kicsit sprőd a bőr és a varrás, idővel kicsit lágyul majd, betörik. Jó vezetni ezt az autót, jó ülni benne. A műszerfal tiszta, átlátható, minden egyértelmű rajta. Két hatalmas csőforma, a fordulatszám/kilométeróra combo, benne a vízhőfok és a tank. Természetesen a központi kijelzőn szinte korlátlan mennyiségű információ megjeleníthető, a menürendszer kitanulása napokat venne igénybe.

A középkonzol kicsit a design áldozata lett. A megszokott légbeömlők miatt – amiket a klíma okán Edina mindenféle logikátlan irányba állítgatott – a Sony alkotta SYNC rendszer központi, érintőképernyős kijelzője elég mélyre került, hogyha itt kell valamit állítani, akkor az ember praktikusabb, ha megáll – amennyiben nem egy gombnyomásos dologról van szó – mert folyamatosan lefelé nézve kell nyomogatni a rendszert. Alapvetően mindent beállítok, mielőtt elindulok egy autóval, nem nyomkodnám közben. Persze Edinát lenyűgözte a sok opció, végigbogarászott mindent. Kiderített a menüből olyan dolgokat is, ami nekem eszembe sem jutott. Igaz, nem is különösebben érdekelt, nem emiatt ültem az autóban. Neki viszont tetszett. Örömmel nyomkodta, rácsatlakoztatta a telefonját a Bluetooth-os rendszeren keresztül, rögtön zenét is játszott a HiFi-n, amin egész kellemesen szólt minden, erre rásegített a csomagtartóból dörmögő, Shaker típusú mélynyomó is. Az ülés fűtés/hűtés különös tetszést aratott, de sokkal jobban érdekelte a millió beállítási lehetőségből, az utastér megvilágítás színe. Az előre beállított színeken kívül természetesen saját árnyalatot is kikeverhet az ember. A komplex menürendszer még a fényszórók ki-be kapcsolására is kitér. Nem kevés idő kell, mire az ember kitanulja a sok funkció és a gombok használatát. Erre tökéletesen alkalmas volt az utazás. Megosztottuk a feladatokat, én vezettem, ő nyomkodta a menüt. Tökéletes harmónia.

Az esti pihenőnkre most korábban értünk, kicsit én is a középkonzolra néztem, bár engem jobban lekötött a legalsó, rövid gombsor. A nagy, fehér start/stop, amivel elindítani/leállítani lehet a szörnyeteget, a vészvillogó, a kipörgés gátló, a kormány beállítása, majd a vezetési mód négy billenő kapcsolója. Gyakorlatilag itt lehet eldönteni, hogyan szeretnénk vezetni, éppen milyen hangulatban vagyunk, esetleg mennyire érezzük magunkban Steve McQueen-t, esetleg Memphis Raines-t, a Mustang megfelelő uralásához. Találtam egy egészen nagy, üres parkolót, ahol szépen végigpróbálgattam a funkciókat. Határozottan más-más autókat ismertem meg a ki-be kapcsolt kipörgés gátló, illetve más-más vezetési módok között. Különleges autó ez, a megfelelő beállítással remekül tudja használni akár egy nyugdíjas, aki csak elgurulgászik vele kicsit vagy valaki, a sportosabb vezetés híve és itt-ott nem retten meg, hogyha az autó feneke megindul keresztbe. Ez utóbbi az erő tudatában viszonylag hamar bekövetkezik, ha a lehetőség adott, a több lengőkaros futómű egész kontrollálhatóvá teszi egy gyakorlottabb sofőr számára az ilyen történéseket, de egy Mustang mindig tud meglepetést okozni, ésszel kell virtuskodni vele. Elég pusztító tud lenni egy nem jól kontrollált 1700kg. Másnap visszaindultunk Magyarországra. A határ előtt egy bevásárlóközpontnál sikerült maximálisan kihasználni a 408 literes csomagtartót. Még nyertünk egy kevés teret az ülések lehajtásával, bár ez a rész inkább az utastérből elérhető, onnan is csak előre döntött első ülések mellett. Mikor átléptük a határt, már későre járt. Edina elaludt a jobb első ülésben. Az ő testalkatához képest hatalmasnak tűnő ülést elég volt egy kicsit hátra dönteni, máris egész kényelmesen érezte magát benne alvás közben. A V8 halkan gurgulázott, autópálya tempónál nem forog sokat a hatodik. Békés tempó mellett a fogyasztás is egészen barátságos, 14,5 liter volt az átlag. A kézi váltónál érdekes, hogy az első öt fokozat rövid és hamar leforog – meglepő módon tiltás előtt (ami igen hamar bekövetkezik) a kormány mögötti műszeregység pirosan villog. Nem zavaróan, csak jelzésértékkel. Végül is érthető, hiszen a 0-100km/h igen hamar, 4,8 másodperc alatt bekövetkezik és ugyanilyen ütemben folytatódik a vágtázás, egészen a végsebességig. Edina felébredt. Rám mosolygott, én vissza és tudtam: már három fix dolog van az életemben: Ő, a laptopom és a Mustang.

2016.09.12. Z