Éppen a CsontiCar udvarán császkáltam, valami érdekesség után kutatva, amikor szemet szúrt ez az autó.
Lakk fekete hajó, jól felszerelt, 22”-os felniken…
Őszintén bevallom, hogy azok közé tartozom, akiknek a Chris Bangle-féle merénylet eléggé elvette a kedvét a BMW-től. Valahogy egyszerűen nem érzem magaménak azt a formavilágot. A hetes volt az első hírnöke anno – sokak hatalmas megrökönyödésére -, úgyhogy nem sok jót vártam az autótól.
Rögtön, ahogy beültem és elkezdtem magamra állítani mindent, feltűnt, hogy az ülést annyiféle irányba lehet állítani, amit soha nem gondoltam volna. Fel-le, elől, hátul, combtámasz, dupla deréktámasz, oldaltámasz. A támla dőlésszöge két pontban is mozgatható és természetesen mindezt kicsi villanymotorok zümmögése között. Gyakorlatilag, mintha egy otthoni, tévézős fotelt teljesen magamra hangoltam volna az esti filmhez. Már csak a pattogatott kukorica hiányzott. Ugyanígy állítgattam a kormányt is magamhoz.
Ahogy ott terpeszkedtem és élveztem a kilátást, hirtelen jött a felismerés, hogy el kéne indulni az autóval. Olyan jól elvoltam a fotelban, hogy hosszú percekig lekötött maga az ülés, pedig a srácok már integettek, hogy álljak kifelé, mert kéne a hely. Itt kezdődtek a problémák…
Szégyen, vagy nem, képtelen voltam rájönni, hogyan tegyem sebességbe az autót. Volt már szerencsém automatához, pöckölgetős valamitronichoz, 3 sebességes, ujjal pöccintős gengszterváltóhoz, de ez kifogott rajtam. Néztem bárgyún, amíg valaki nem sietett a segítségemre és a kormány mögött, jobb oldalt felül lévő kis karral sebességbe tette az autót. 3 perc gyorstalpaló váltókezelés következett, utána ment minden. Magától.
Igen, ebben az autóban rengeteg újítást hozott ki a BMW a modellváltáskor, nem csak a csodaülés, a váltó, hanem az i-drive rendszer is. Ez egy érdekes türelem-játék. A ma embere, aki már hozzászokott az ezredmásodperc alatt reagáló okostelefonokhoz őszinte türelmetlenséggel rángatja, nyomkodja, cibálja az irányító gombot, mert bizony ez egy nagyon lassú rendszer. Idő kell. Türelem kell. Mindig megcsinálja, amit kérnek tőle, csak ki kell várni. Persze, amikor a 2000-es évek elején még sokan Windows 3.1-et használtak, ez szárnyakon hasító űrtechnikának számított, de most már lassú. Tény, tudja azokat a funkciókat, amiket a mai fedélzeti computerek tudnak, zene, telefon, navigáció, beállítások. Fél napot biztosan el lehet vele bogarászni, mire kitanulja az ember. Maga a visszajelző remekül olvasható, az elmúlt évek és a kétszázakárhányezer kilométer mit sem rontott a fényén.
Az autó szédületesen csendes, mit sem hallani a három literes aggregátból. Semmi dízel hang, semmi kerregés. Suhanunk. Illetve suhannánk, hogyha egy-egy csatornafedél, vagy barázda nem emlékeztetne a szigszalag vastagságú 295/30-as gumira. De megteszi, és akkorákat üt, hogy a szívem hasad meg. Nem érdemes ekkora görgőket tenni erre az autóra. Látványos, de a menetkomfortból rengeteget elvesz. Szerintem a 18” is bőven elég rá, ott még marad gumivastagság is bőven. Ezt leszámítva lágyan ringatva siklik tova a közel két tonnás hajó, finoman kapcsol az automata váltó, mondhatni észrevehetetlen a kocsiban ülők számára, hogy haladunk. Kulturált jármű. Végtelenül kulturált.
Erőt, biztonságot sugall, amire a 231 lóerős motor rá is szolgál. Megfelelő dinamizmussal mozgatja az autót, ami nem meglepő, a BMW remek, sor hatos motorjai a mai napig legendásak. Igaz, ez itt belépő motor, de nem marad vele szégyenben a járgány. Normális használat mellett 8 liter körül tartható a fogyasztás, ami szerintem egy ekkora autótól korrekt. Tekintettel rá, hogy olyan kényelemben utazhatunk elől és hátul, hogy azt nehéz leírni. A magam 183cm magasságával is mögöttem, a hátsó ülésnél hatalmas lábtér maradt. A hátsó ülések is, akár egy fotel, hatalmas könyöktámasszal. Bődületes terek vannak az autón belül, lenyűgöző a kényelem!
Számomra kicsit talán túlzás is volt a luxus. Például, amikor a csomagtér ajtót is villanymotorok nyitják és zárják, mindezt gombnyomásra, – akár már a távirányítóról is – akkor azért elgondolkodik az ember, hogy ez a sok-sok villanymotor mind a fogyasztói társadalomnak lett tervezve… Innentől pedig mindenkinek a fantáziájára bízom a gondolatmenetet.
Én azért jobban preferálom a mechanikus megoldásokat, minden kényelem lenyűgözöttség ellenére. Régimódi vagyok, nem tagadom.
Viszont tekintettel arra, hogy az autó utastere egészen harmonikusra sikerült és miután megmutatták a váltó kapcsolóját, sőt felfedeztem a többi kar működését is, egészen megtetszett a dolog. Oké, a külsővel továbbra sem vagyok megbékülve, de a cég tisztességére váljon, hogy az újabb autókon sikerült ismét kicsit a konzervatívabb formák felé terelni a tervezést.
Remek autó ez és még mindig megvan a presztízse, hiába idősebb a design 10 évnél és a hasonló – idősebb társait – már új Suzuki árban lehet megvenni. Tény, számolni kell azzal is, hogy a fenntartási költségek nem Suzuki árban lesznek, de a valamit-valamiért elv mindenhol működik.
A teszt végén a millió parkolóradar segítségével ugyanolyan pontossággal álltam be a telepre, ahogy az autó ott volt. Ja, hogy kiszállásnál leengedi a combtámaszt és az oldaltámaszt, hogy könnyebb legyen a mozgás…?! Bocsánat, ez mégis egy prémium kategóriás luxusautó. Azért ezt illik… Ennyi pénzért pedig ajándék.
Pár nappal a teszt után beszéltünk és mondta Csonti, hogy másnap el is vitték az autót. Nem csodálkozom, jó vételt csinált vele valaki!
/Zolo/