Herr Weiß
Amikor megláttam ezt a szép, fehér autót Csonti telepén, rögtön kíváncsi lettem.
Az Opel Monterey volt emlékeim szerint az utolsó terepjáró-jellegű próbálkozása a GM európai részlegének, de az is már ős régen. Az emberek szerintem el is felejtették…Tudom, ez is közös és konszern és a GM-nél, erre a Theta platformra építettek Chevrolet, Pontiac, Saturn, sőt még Saab jelvénnyel ellátott járműveket is, szóval nem egyedi technikáról beszélünk.
Lássuk hát, mit tud egy ilyen batár több, mint 200000km-el maga mögött.
Bizony, ez egy első tulajos autó, amit arra vásároltak meg, hogy használják. Röpke hat év alatt került bele ez a kilométer mennyiség.
A 120 ló körüli, hidegindításkor meglehetősen hangosan kerepelő motor, nem éppen rakétaként, de elboldogul ezzel a méretes jószággal. Az 1800kg feletti önsúly azért nem kevés, aki hasonló vásárlásán töri a fejét, annak mindenképpen erősebb motort javasolnék. Persze, nem várunk csodát egy ekkora járműtől, de egy kis dinamizmus azért nem esik rosszul senkinek. Amint bemelegszik, egész kulturáltan elhalkul a motor, dízelhez képest, mondhatni egészen barátságos hangok szűrődnek be az utastérbe az irányából.
A karosszérián komolyabb nyomokat nem hagyott az idő, tehát ha volt is valami terephasználat, az legfeljebb valami egészen könnyű terepen történt. Tény: durva terepren nem is igazán alkalmas ez a jármű, szöges ellentéte a korábban tesztelt Mercedes G osztálynak. Olyan formás, divatos, áramvonalas, vidám autó, nem az a mokány, ellentmondást nem tűrő, férfias terepgép.
Pár dolgot mindenképpen kiemelnék, ami tetszett benne.
A magas üléspozíció miatt, remekül átlátni a forgalmat, sok esetben ellátni a többiek feje fölött. Az ülések kényelmesek, a háttámla dőlése még a hátsó ülésen is több fokozatban állítható. Az előredöntésével pedig gigászi raktér nyerhető, az amúgy sem kicsi csomagtérből. Az első üléseknek kifejezetten jó az oldaltartása, bár az ülőlapok – a mai divatnak megfelelően – egy kicsit mindenütt rövidek, de a megtett kilométerek ellenére a nem túl masszívnak tűnő szivacsozás hibátlanul tart, nincsenek kopások, nincs szétülve. Máshol egy ilyen állapotú autóra simán bemondanának 82000km-t és „ja, a szervizkönyv elveszett”. Az utastérben ötletes kis tároló helyek, rekeszek akadnak, ahová az apróságokat elrejtheti az ember. Nekem kifejezetten szimpatikus a kézifék megoldása, amely az utas oldalon egy nagyon hasonló formájú kapaszkodóvá avanzsált. Csak nehogy mellé nyúljon az ember a jobb egyben, mert lesz meglepetés… Elől is és a csomagtérben is van egy-egy 12V-os csatlakozó, pohártartók pedig mindenütt elővarázsolhatóak.
Bizonyára a tartósság volt az elsődleges szempont a puritán anyagból készült műszerfal kialakításánál is és – bár szerintem a kopogós műanyagtól azért messze van – de már a 2000-es évek elején is voltak kulturáltabb, puhább, kellemesebb tapintású anyagok egy műszerfal kialakítására. A hatalmas, már-már malomkőnyi, 235/65R17 méretű kerekek remekül elnyelik az útegyenetlenségeket, nem retten meg az ember egy-egy kátyútól sem, sőt, egy komolyabb padkára való parkolás sem szomorítja el a sofőrt. A futómű hangolása kellemes, remekül manőverezhető az autó a városi forgalomban, nincs indokolatlan billegés vagy idétlen terhelésváltások, de természetesen azért ne egy Forma 1-es versenyautó stabilitását képzeljük magunk elé. Kategóriáján belül remek.
Jó kis autó ez. Tökéletesen megfelel arra, hogy a kiscsalád belepattanjon és nekivágjon vele egy jót kirándulni. Oké, nem kell rögtön Somogybabodra gondolni és nekiszaladni az első siratófalnak a Pilisszentkeresznél lévő szurdokban, de egy könnyebb terepre, kis erdei útra kiváló. Egy ilyen autóval nem retten meg az ember egy kis hótól sem, a megfelelő gumival nem akadály a tél vagy a komolyabb esőzés utáni sár sem.
Hogyha valakinek nincsenek igazán komoly terepigényei, de alkalmasint nem szeretné magát zavarban érezni, ha apóspajtás elhívja egy kis vadászatra, akkor ez az autó tökéletesen megfelel az igényeinek. Anya is biztosan örömmel fuvarozza benne a csemetéket, könnyű ki-beszállni, az autó magas építése miatt.
Az Opelosan elrendezett műszerek, rádió, fűtéskonzol hamar átlátható, még azok számára is, akik nem ezen a típuson nőttek fel, bár ennél a felszereltségiszintnél még elég sok gombra kiírja a bugyutának tűnő fedélzeti computer, hogy „No Function”, de a jobban felszerelt gépeknél már látványosabb a gomb-kavalkád reakciója és funkciója. Az autóban csak egy manuálisan kapcsolható klíma volt, semmi digitális csoda, de szépen tette a dolgát, rövid idő alatt kihűtötte a nem kicsi utasteret a tavaszi napsütésben. Igaz, az autó fehér színe ezt kifejezetten támogatta.
Valójában két dolog volt, ami az autóban nem tetszett, mindkettő annak a ténynek tudható be, hogy a mostani autókat erősen a fogyasztói társadalomnak építik. Az egyik a sebességváltó rudazat volt, ami megszokást igénylő módon, nem igazán feszesen, néha már-már keresgélve találta meg az öt sebesség közül az éppen aktuálisat. Most, hogy a váltóról esik szó, jut eszembe, hogy ehhez a motorhoz sokkal jobban társult volna egy hat sebességes, kicsit sűrűbb váltó, hangyányit dinamikusabban mozgott volna vele a batár. A másik dolog, ami miatt kicsit elszomorodtam, hogy a kocsi alá betekintve – és egy ilyen magasépítésű járműnél ez nem nagy gond – a hátsó híd, keresztmerevítés, segédkeret – nevezze aki ahogy akarja – csúnya barna foltjai voltak. Szerintem nem illene egy ilyen idős autón ilyen foltos legyen. Sehol. Ezt pedig nem lehet felróni sem tulajdonosnak, sem időjárásnak…
Összegezve a dolgot, ez egy remek és kényelmes autó, hatalmas csomagtérrel, kiváló alternatíva lehet családoknak, akik néha elhagynák a város és az autópálya biztonságos aszfaltját és kimerészkednének finoman a természetbe. A Csonticar által kínált áron, pedig kifejezetten versenyképes ajánlat, ha valaki ilyesmit keres.
Zolo
