Vagányság van
Sokszor megkérdezik tőlem, hogy mi az, ami elfér a FritzenFest-en, mint német autó. Ilyenkor inkább konkrét példát kérek, arra egyszerűbb válaszolni, legrosszabb esetben a „Renegade” autók között megtalálja a helyét a járgány, de a Minivel mindig egy kicsit bajban voltam. Racionálisan nézve semmi Fritzes nincs benne. Mókás, vidám, játékos, de amint beül az ember, rögtön felfedezi a BMW-t. Ezért is örültem meg nagyon, amikor a CsontiCar udvarán ácsorgott egy és elhozhattam. Ráadásul – legyünk abszolút szentségtörők – dízel Mini.
Pár szóban a modern „Miniségről”.
A BMW már a ’90-es években több koncepcióautóval próbálkozott, hogy betörjön a kisautók közé (E1, E2, Z11, Z13), de alapvetően mindig igyekeztek megtartani a hátsókerék-hajtást, hiszen akkor még erre épült minden gondolatuk. Voltak kis motoros autók, illetve hátraépített 1100 cm³-s BMW motorkerékpárból származó megoldások, de amint sikerült rátenniük a kezüket a Mini márkára (1994-ben, a hányattatott sorsú Rover cégcsoport részeként), úgy tűnik egyértelmű volt a koncepció. 2000-re már remek koncepcióik voltak és a következő évben világhódító útjára indult az új Mini. Olyannyira működőképes volt az ötlet, hogy mostanra a Mini-t teljesen önálló márkává fejlesztették fel, amely már olyan kategóriákban is jelen van, amire az eredeti tervező legdurvább, verítékes rémálmaiban sem gondolt, az árakról nem is beszélve. Tény, hogy mostanra távol állunk az eredeti koncepciótól, az egész marketing egy vadul – és már-már erőszakosan – meglovagolt retro divathullámmal együtt szinte felzabál mindenkit, aki erre kapható. A BMW ügyes stratégiával, gyakorlatilag egy aduásszal a kezében kikísérletezte az elsőkerekes autók hogyanját és mostanra igyekeztek tökéletesíteni, sőt most már a dízel változatok is sokadik generációjukat élik.
Igen, egy dízel Mini. Először nekem is emésztgetni kellett a gondolatot… Oké, a BMW gyártja. Oké, három ajtós. …de ez a dízel dolog… Mondjuk való igaz, akik élik a retro hullámot, nem feltétlen benzines masinákat keresnek, inkább a formára vevők és valami csekély fogyasztásra, ez esetben 4-6 liter/100 km környékére lehet számítani – természetesen helyzet és lábfüggően. Alapvetően a már-már sablon „egyhatos” PSA dízel motorról van szó, 109 lóerővel és 260 Nm nyomatékkal. Utóbbit már 1750/perces fordulaton leadja, tehát nem meglepő, hogy piszokul megindul, már egészen kis fordulatról. Előbbi viszont 4000/perces fordulaton jelentkezik, tehát magasabb fordulatszámokon sem fogy ki a szufla. A számadatok után nem meglepő, hogy remekül autózható, egészen gokartos élményt ad az autó. A meglehetősen nagynak tűnő 17”-os felniken feszülő 205/40-es gumiknak köszönhetően kifejezetten sportos, direkt úttartással rendelkező autó. Nem, a Mini nem a kényelemről szól. A Cooper pláne nem. Ennek a setupnak köszönhetően meglehetősen ráz sőt, erős gázadásra egy kicsit rángatja is a kormányt. Igen, az ember vigyorog közben, mert ez jó. Végig olyan érzésem volt, amikor vezettem, mintha kicsit meg kellett volna küzdenem az autóval, hogy tudja, én irányítok, hogy feladat legyen vezetni, az úton tartani. Minden alkalommal, amikor lenyomja az entert a jobb láb, azonnal reagál a motor és elindul a móka. Persze senki sem vezet így állandóan, de néha remek dolog, hogy van rá lehetőség, mert az autóban megvan az erő hozzá. Megkockáztatom, hogy egy megfelelő tuninggal a Cooper D verzió simán a sarkában lenne a Cooper S-nek is. A zsivány, nyomatékos kis motort egy hat sebességes, elég precízen kapcsolható kézi váltóval lehetett beosztani. Igaz, a váltógomb tetején itt-ott már pergett a műanyagról a króm bevonat…
Az egész utastér nagyon igyekszik az eredeti, spártai hangulatot tükrözni. Billenőkapcsolók (elég logikátlanul elhelyezve), nagy műanyag ülésállító karok, minimálisnak tűnő műszerezettség – ami persze nem igaz, mert a fedélzeti computernek is megvannak a kapcsolói, bár kicsit esetlen a vezérlése. Az egyetlen, amit szerintem elrontottak – bár, aki pénzt ad egy Miniért, azt nem fogja zavarni –, hogy sok helyen túlzásba vitték a spártai hangulatot, sorjás, sprőd, már-már bakelit tapintású műanyagokat használtak. Tudom, hogy a régi Miniben furcsán állt a kormány, de ennek kifejezetten kellemetlen fogása volt. Igaz, itt nem a kormányszög, hanem az anyag miatt, amiből készült. A szürke – feltételezem alumínium látszatát kelteni vágyó – műanyagok a középkonzolon is inkább illenének egy olcsó kategóriás kisautóba.
Pedig a Mini nem olcsó. A Mini a BMW kis ékszerdoboza, az ennek megfelelő árakon. Sok helyen felfedezni a BMW-s gondolkodást. A board computer menüje, a kiírt számok stílusa, formája, a kormányállítás, egy-két kapcsoló, a szerszámkészlet a csomagtartóban, a műszerfal ergonómiája és sok más apróság is mutatja, hogy itt a BMW keze-munkájáról van szó. Akinek volt korábban a 2000-es évekből származó BMW-je, egészen hamar feltalálja magát a műszerek között. Igaz, nagyon igyekeztek követni a hagyományokat a design terén, sok jellegzetes megoldás van, amik fokozzák a retro hangulatot, még akkor is, ha az eredeti modellen nem így volt. Keret nélküli ablakok, mókás, krómhatású kis belső kilincsek, logikátlan módon elhelyezett, oldalsó napellenzők, pohárnak álcázott hamutartó és a többi ötletes megoldás mind-mind fokozzák a hangulatot. Furcsa elegye az autó az urizáló, hatásvadász megoldásoknak és a már-már sértően durva minőségű anyagoknak. Tény, a tartósság az utastérben továbbra is fontos szempont kell legyen, hiszen közel 150.000 km alatt sem az üléseken, sem az ajtókon, kormányon, kapcsolókon nem nagyon látszott kopás az itt-ott kicsit lepattogott „kamukrómon” kívül.
Az utastér kifejezetten kényelmes.
Oké, az általam megszokott fekve-könyökölve-vezetős megoldás ott szóba sem jöhetett, de adott minden ahhoz, hogy az ember az első üléseken kényelmesen helyet foglaljon. Ráadásul mindenütt emlékeztetnek rá, hogy egy Miniben ülsz: sok helyen embléma, felirat, a vásárláskor komoly, közel mesekönyvszerű dokumentáció, Minis kulcs, benyomós-start gombos megoldás, mind az ügyes marketing része. A hátsó ülés is élhető, hogyha elől nem terpeszkedve ül valaki. A számomra beállított első ülés mögött már igen nehezen fértek volna el a lábaim, pedig fejtér például bőségesen akadt. Visszagondolva a Volkswagen Beetle-re, ahhoz képest bőséges a fejtér, a lábtér nagyjából hasonló – minimális. Mondjuk azt, hogy szűkösen négy személyes, azért egy Budapest-München-t nem nyomnék le a hátsó ülésen. Furcsa számomra, hogy a hátsó ablak sehogy sem nyitható. Sem egy billenő, sem semmi bukó megoldás nincs. Pedig lehet, az nem lenne rossz. Az utastérben egyébként nincs túl sok rakodóhely, a kesztyűtartó mérete egész normális, de nem kompenzálja a rekeszek hiányát.
A csomagteret mondjuk úgy: elnyelte a stílus. Alaphelyzetben 160 literről beszélünk, ami arra kevés volt, hogy a gyári dokumentációt rendesen szétterítsem egy fotó kedvéért. Előre döntött hátsó ülésekkel már egy nagyobb bőrönd esetleg befér – és így értelmet nyer az a tér is hosszú távú utakon, nagyjából az Audi TT-hez hasonlóan.
Zárásul nem hiszem, hogy nagyon érdemes indoklást írnom. Minit úgyis csak olyan ember fog venni, aki szerelemből veszi és ezt a stílust szeretné megvásárolni. Racionális indokok egy ilyen autónál egyszerűen nincsenek, annak pedig, aki szerelmes, minden kincset megér, hogy szerezzen egyet. Fejet hajtok a BMW zseniális marketingje előtt, amivel sztárt és brandet alkottak egy anno „sparmodell”-ből. Erre hajaz most a Fiat is, az 500-as meglovagolásával, de sajnos eddig, a Volkswagennek a Beetle-lel ez nem sikerült.
Zolo
2015.04.27.
