Sportbálna
Amikor felvillant a telefonomon Zoli, a CSONTICAR tulajdonosa, már tudtam, hogy jó napom lesz. Arról nem is álmodtam, hogy egy gyermekkori álmom is valóra válik, de arról egy kicsit később…
Az éppen aktuális csodaautó, ami miatt hívott, egy ritka szép állapotú, minden dokumentummal rendelkező, 131000km-t futott, sérülés mentes, Mercedes S420 Coupe volt. A végtelenül elegáns, harmonikus formát kölcsönző B oszlop nélküli coupe forma sok ember szívét megdobbantja, a mai napig.
Véleményem szerint mind a W126, mind az egyel kisebb W124 Coupe szebb volt, de ez szubjektív. Ő Olaszországból érkezett. Tipikusan egyszeri lehetőség egy ilyet kipróbálni, hiszen ez nem a hazai lerúgott, „adok érte két mákos bejglit és örülj, hogy elvittem, mert nem Te költöd rá a gatyádat” autó. Ez nem az az autó, amivel az első utad a fegyver kereskedőhöz, a második a fuksz boltba, a harmadik pedig a fodrászhoz vezet, hogy kopaszra borotváltasd a fejedet. Ebben nem atlétatrikóban, melegítő gatyában és kínai piacos bőrdzsekiben fognak ülni, hanem finom holmikban.
Ez az a gyűjtői darab, amit eddig is óvtak és ezután is óvni fog az új gazdája.
Ezt nem kell hónapokig árulni, hiába a borsos ár pár nap alatt elkelt, hiszen ez kuriózum. Végtelenül hálás vagyok a lehetőségért, hogy kipróbálhattam. Bizony, ez az autó túlélte a maffiózó korszakot és lassan belép a youngtimerek közé, rá egy évtizedre pedig szép, keresett, ritka oldtimer lesz. Tekintettel arra, hogy ebből a szériából összesen 2496db-ot gyártottak a 4 év alatt, amíg készült (600-asból 8573-at, 500-asból pedig közel 15000-et) jó eséllyel ez lesz a ritkább és keresettebb a későbbiekben, hiába ebben van a „leggyengébb” motor, amivel a Coupekat szerelték.
Persze erőhiánytól itt sem kell tartanunk, a motortérben a műanyag burkolat alól kikandikáló V8-as, 4199 köbcentis motorban lévő 279 lóerő és a 400Nm gyakorlatilag bármilyen sebességnél, bármilyen helyzetben megindul – a 0-100km/h-s sprintet alig több, mint 8másodperc alatt teszi meg, de a dinamizmus még 200km/h fölött sem lankad – érezteti, hogy miben ülünk, mindezt az automataváltó olyan finom váltásokkal teszi, hogy szinte észrevehetetlen. Igen, a megfelelő tömeg – és ezáltal tekintély – is társul hozzá.
Vezettem már pár erős, gyors autót, de amikor ez a két tonna, az autó orrát egészen finoman megemelve, csukott ablakoknál alig hallható, halk duruzsolás mellett megindul előre, az valami leírhatatlan élmény. Gyakorlatilag csend van. Lágyan bugyogó V8-as hang – amit egy hallhatóbbra állított zene már simán el is nyom – és az elpusztíthatatlanság érzésével előre törő, bármibe éket ütő autó megindul… Valóban olyan érzése van az embernek, hogy bármin keresztül megy. Nevetségesnek hangzik, de egy kicsit hasonlít az élmény a Ford Rangerre, ami ilyen szempontból szintén hasonló, elpusztíthatatlanság-élményt adott.
Hiába tekinthető kortársnak és márkatársnak, mégis szuperlatívuszokra járunk Krisztián csodaszép 190-esétől. Ez egy egészen más világ. A dupla hővédő üvegek mögött – amik majdnem teljesen eltűnnek lehúzott állapotban – egy – még mai szemmel nézve is – minden kényelemmel felszerelt utasteret találunk. Szerintem felsorolni is képtelenség…
A négy elektromos ablakot már egy Toyota Corolla is bőven tudta ’94-ben, az elektromos tükör is élt már, de az elektromos tükörbehajtás még nem volt gyakori dolog. Az ASR-t és a hasonló biztonsági dolgokat akkortájt kezdték alkalmazni és az ABS-el kombinálni, de utóbbi még 10 évvel később is bizonyos autóknak csak az extralistáján szerepelt. Teljesen elektromos, memóriás ülések – még a hátsó fejtámlák is elektromosan állíthatóak, mind a hátsó, mind a sofőr ülésből – vákuumos gerinctámasszal, elektromosan, fel le-ki-be állítható kormány – sok típusnál még ma is nagy szó, ha nem csak fel-le lehet állítani, nem, hogy elektromosan!
Két zónás, digitális klíma – amely olyan pillanatok alatt hűtötte le az elég nagy üvegfelületekkel (de hővédő üvegekkel ellátott) utasteret a kinti 40°C-ból, hogy magam sem akartam elhinni.Ülésfűtés, CD-táras, kazettás magnó, elektromos bukó-nyíló napfénytető – ami viszonylag zaj és huzatmentes 100km/h alatt.
Ami szerintem a legkedvesebb gesztus – ilyet eddig csak az Új Opel Cascadanál láttam működni – indulás előtt egy kar előretolja a biztonsági övet az első üléseken, hogy e kelljen hátrafelé nyújtózkodni. Igen, ez is hibátlanul működik és igen masszív műanyagból van – ahogyan az egész autó – ez is azt sugallja, hogy az örökkévalóságnak tervezték.
Bizonyos mendemondák szerint a mai napig ez az S osztály volt a Mercedes leghosszabb ideig és legnagyobb költségvetéssel megtervezett autója, sem korábban, sem azóta nem fordítottak ennyi energiát autó előkészületeire. Azt akarták, hogy jó legyen. Azt akarták, hogy erre mindig emlékezzenek. Szerintem sikerült… Ahogy az autó lágyan suhan a Szentendrei úton – gyakorlatilag bármilyen sebességgel, hiszen csend van – vizslatom a műszerfalat és azon gondolkodom, hogy miért került bele vajon fogyasztásmérő…? Nem teljesen mindegy…? Ez az autó nem erről szól. Persze, van benne valami megborzongató, mikor a gázpedál egy kisebb pöccintésére kiakad a 20literes értéknél, de aki akkor – és most – megengedhetett magának egy ilyet, annak teljesen mindegy volt, hogy 15, 25 vagy 45 litert fogyaszt éppen. A valamit-valamiért elv alapján huszadrangú szempont lehetett.
A futómű hibátlan. Lágyan, kissé ringatózva nyeli el az összes útegyenetlenséget. Nem ráz, nem pattog, nem is hintázik az indokoltnál jobban. Suhan. Természetesen ehhez hozzájárulnak a 255/45 R18-as kerekek is, amelyek az autó méreteihez képest egészen eltörpülnek – pedig az eredeti, gyári méret még ennél is kisebb. Ránézésre még két zollal nagyobbat is simán rátehettek volna. Igaz, az elég komoly romlás lenne a komfortérzetben. A korábban tesztelt BMW 730d esetében pont ebbe a hibába esett a tulajdonos, az esztétikum oltárán feláldozta a kényelmet és a 22”-os kerekek a szigszalag méretű gumik, minden útegyenetlenségnél ütöttek egyet a futóművön ha egy kavicson átmentem. Nos, itt ilyesmi nem volt. Csend, béke, nyugalom, kényelem.
Természetesen bemásztam a hátsó ülésekre is – itt is mindenben villanymotorok voltak a segítségemre – megfelelő méretű fej és lábtér – egy kicsit tágasabb és kényelmesebb, mint az én BMW 325i Cabriomban volt, könyöklő, benne és alatta tároló rekesszel – az alsó meglepően mély és tágas – ugyanez nem mondható el az első könyöklőről, az számomra furcsán szűkös volt. Igaz, kompenzálták a nagy térképzsebekkel, de a kesztyűtartó sem bővelkedik helyben.
Természetesen a csomagtartó 505 literes mérete egy coupé esetében szerintem több, mint bőséges. Az ajtaja hatalmasra tárul, a formája tökéletes, alatta pedig teljes méretű pótkerék található. Persze pakolós, utazóautó már sosem lesz belőle. Eljárt már felette az idő ahhoz. Rendszeres, napi használatra ugyan alkalmas még, de végtelenül költséges, jelen állapotát tekintve pedig jó eséllyel az új tulajdonos befektetésnek vásárolta és az állapotmegóvás lesz az elsődleges célja.
Ezt az autót jó eséllyel szeretni fogják. Néha, egy napos hétvégén kigurul a garázsból, autóznak vele egy kellemeset, elvégzik rajta a rendszeres karbantartásokat és a garázs egyik díszeként fénylik az ezüst csillag, amíg örömét leli benne a gazdája. Mert egy ilyen autónak gazda kell. Nem tulajdonos. Egy ilyen autó kincs, amit elfecsérelni igazán kár volna. Ismételten hálámat fejezem ki Zolinak, a CSONTICAR tulajdonosának a lehetőségért, hogy egy ilyen autót kipróbálhattam.
2015.09. 15.
/Zolo/