Élménykagyló
Régen szerettem volna kipróbálni egy ilyet. Szkeptikus vagyok, mikor valamit mindenhol agyondicsérnek, elkezdek gyanakodni, hogy annyira nem lehet jó…
Ennek ellenére szégyen, de észre sem vettem, amikor a BMW Z4-es miatt meglátogattam a CsontiCar-t , annyira a Z-re koncentráltam.
Zoli hívta fel a figyelmemet rá: „Hallod, ezt próbáld ki, mert ez valami k**vajó!” Kellemes, késő-nyár volt, szépen sütött a nap, legyen hát… „Jahogyezautomata”, ráncoltam a homlokom, ahogy beültem. Bevallom, itt már nem volt annyira őszinte a mosoly. Nincs bajom az automatával, sok autót csak abban tudok elképzelni, de egy sportkocsit nem. Nagyon nem. Magától értetődően értelemszerű volt, hogy az autót felviszem Lepencére – az utat ismerem, forgalom ilyenkor nincs, remek jót lehet autózni hétköznap, kora délután.
A Szentendrein kifelé csordogálva ismerkedtem az autóval. Esetlenül váltogatott az automata, nyomkodtam a gombokat össze-vissza, hogy megtaláljam a nekem legmegfelelőbb beállítást. Időbe telt, mire meglett, sok dolgon lehet állítani. Kipörgés gátló, sport mód, VSC Sport mód, sőt még téli üzemmód is van.
Szépen, lassan kikapcsoltam minden „elektro-korlátozó berendezést”, a váltót átállítottam kézi kapcsolásúra, mire elértem a Skanzenig. Nagyjából ennyi idő volt, amíg megbarátkoztunk, onnantól következhetett a vigyorgós rész. Hátul a meghajtás, elől a két literes, 200 lóerős boxer motor, 205 Nm nyomatékkal. Határozottan ígéretes.
Érdemes a motort forgatni, mert igencsak igényli a fordulatot. Természetesen annyira nem esetlen alacsony fordulaton, mint egy RX8-as Mazda, de akkor élmény a túra, ha 4000/perc alá nem kerül a mutató, 6000-él adja le a nyomatékot is, tiltani pedig csak 7500-nál fog. Sokan hasonlították megjelenéskor a vezetési élményét a Mazda MX5-höz , arról pedig minden alkalommal bebizonyosodott, hogy kiváló élményautó.
Nos, ilyen szempontból egyáltalán nem csalódtam, sőt! Az autó remekül irányítható az 53-47 %-os súlyelosztással éppen csak annyira „orr-nehéz”, hogy remekül lehessen uralni és ívről-ívre tenni a fenekét. Az erő – ha nem is sok, de kellemesen elég ahhoz, hogy remekül lehessen autózni. A 8 másodperc körüli gyorsulás nem tűnik kevésnek, de teljesen megfelel az autó karakterisztikájának.
A Subaru-féle, 4 hengeres Boxer motor így gyári állapotban is remekül szól, valami kellemes sportrendszerrel bizonyára kifejezetten élménysokszorozó dorombolást produkálhat. A futómű is tökéletesen illik a képbe, sportkocsisan, kevéssé ráz, cserébe viszont bitang úttartást kölcsönöz, nem imbolyog, nem akar indokolatlanul leborulni a kanyarokból sehol, remek társa a 215/45 R17-es kerék. Éppen annyira tartja az utón az autót, amennyire szükséges, amikor az embernek kicsit sodródni van kedve, egyáltalán nem jön zavarba.
Bárhogy provokáltam az autót, minden esetben teljesen irányítható maradt. Nem csak a futómű, de a fentebb már említett hajtáslánc is brillírozik. A 6 sebességes váltó igen fürgén reagál a kormány mögötti, kis füleken adott instrukciókra, minden késlekedés nélkül a megfelelő sebességi fokozatba kapcsol és – érzetre – így, hogy le sem kell vegyem a kezem a kormányról, sokkal jobbat autóztam – pedig szavamra, szeretek lenyúlni és váltani. Az autón egyértelműen érződik a tömege, minden mozdulatnál érezhető a több, mint 1200 kg, sokkal könnyedebben mozogna, ha ezen faragnának egy kicsit, de lassan eléri egy komolyabb frissítés a 2012-ben bevezetett autót.
Nos, az utastér… Elől két remek oldaltartású ülést találunk, megfelelően ergonomikusan beállítható minden, bár nekem hiányzott egy komolyabb könyöktámasz középről. Igaz, cserébe kiválóan variálható pohártartós-rekeszes megoldás kapott helyet. Szükséges is, mert a kicsi kesztyűtartó és a műanyag flakon számára kialakított ajtózseb elég kevéske tároló helyet biztosít. Mondjuk egy megfelelő magasságban lévő fedéllel abszolút világbajnok lenne ez a középső rekeszes megoldás.
Természetesen ez az autó nem a tárolásra és a kényelemre, hanem a vezetésre összpontosít, ennek pedig tökéletesen eleget is tesz minden. Az én testalkatommal remekül elfértem, az Audi TT-nél sokkal tágasabb elől mindenütt. A hátsó traktus: a 2+2 üléses autók közül nagyon kevés, amelyik valóban alkalmas +2 fő szállítására. Ez így van a 944-es Porschémban és igazolódott korábban az Audi TT-nél, itt is hasonló a helyzet.
Az ülés még élhető, látszatra sportos, de nem túl rövid, nem túl kemény, még csak nem is szűk, de a két részre szétosztottság miatt remekül tart, a lejtős hátsó traktus ellenére még fejtér is akad valamennyi, de amint az első üléseket beállítom magamnak, kellemes vezetéshez, a lábtér megszűnik hátul. Szinte teljesen élhetetlenné válik a két hátsó ülés. Igazából akkor nyer ismét értelmet, hogyha az alapvetően 347 literes csomagtartót bővíteni akarjuk és lehajtjuk az egyben mozgatható, hátsóülés-támlát.
A csomagtér formája alaphelyzetben szinte teljesen szögletes, ezáltal remekül pakolható, minimális belógások, kiugrások vannak csak benne. A padlózat alatt némi zajszigetelés és egy defektjavító található – adott a hely egy mankókeréknek is, ha erre van igény.
Ismét hálámat kell kifejezzem Csontinak, hiszen ez valóban egy remek autó és kifejezetten nagy élmény volt kipróbálni. A tesztelt autóba 3 év alatt 49000 km került nagyjából 9,2 literes átlagos fogyasztással, ami igazán baráti egy ilyen járgánynál. Ápolt, rendesen karbantartott, igényes jármű, látszik, hogy szerette a korábbi gazdája. Egy ilyen autót nem is illik másként tartani.
Szerintem mind az utolsó fillérig megérte a 6,7 millió Ft-os vételárat és hogyha jó sorsom egyszer úgy hozná, hogy választanom kellene egy GT86 és egy MX5-ös Mazda között, hiába a nyitott tető a roadsteren, igen csak zavarban lennék…
2016.11.06. Zolo