Herbie – a Kék villám?

Átlagos, nézelődős nap volt.
Olyan, aminek már reggel tudod a végét, olyan, amitől nem vársz semmit, csak, hogy elteljen.
Egészen addig, amíg meg nem láttam a Csonticar  telepén ezt az autót.

Mindig kíváncsi voltam ezekre az új Bogarakra… Tetszett a forma, tetszett, ahogy meglovagolta a „retro hullámot” és az irdatlan példányszámban eladott Bogár sikerét a Volkswagen. Mindig értékelem a jó ötleteket, ez pedig egyértelműen az volt, új korában. Aztán – ahogy közelebb mentem – megláttam rajta azt a hatalmas coolert…

 

…vigyorogva nyomták a kezembe a slusszkulcsot: „Aztán óvatosan, harmadikban még kapar.”
„Ja, persze… Hagyjuk már… Nem muscle car ez, csak egy Beetle…” – gondoltam magamban.
Tévedtem…?

 Óvatosan álltam ki a telepről és gyakorlatilag rögtön a Szentendrei úton találtam magam. Még ismerkedtem az autóval, hideg is volt, nem forgattam a motorját, csak szépen kulturáltan közlekedtem.

Az utastér elől kifejezetten tágas és levegős, remekül magamra tudtam hangolni az ülést is, a kormányt is, ráadásul olyan fejtér van, hogy akár cilinderben is vezethetném. A hátsó ülésen kuporgóknak viszont semmi nem jutott belőle – a félköríves tető idétlen megoldásával, túl sokat áldoztak fel a design oltárán a hátsó utasoknak szánt helyből vele. Pedig még hátra is egész jól be lehet mászni, lábtér is akad, elférne az ember, de fejtér az nincs. Ide inkább csak gyerekeket érdemes ültetni.

Kézre állnak a kezelőszervek is, minden olyan kis praktikus, olyan kis formás és ötletes. Jobbra fent a hatalmas tetőben napszemüveg tartó, az ajtón térképzseb, elektromos ablak kapcsolók – pont mint a Porschében – kis bogárcsáp jellegű visszapillantó tükrök – szóval olyan kis aranyos. Gondolom, erre utaztak a tervezésnél, hogy az ilyen kis apróságokkal is megnyerjék a vevőket.

Az autóból a hatalmas üvegfelületek miatt remekül kilátni, parkolásnál egészen jól érezhető, hogy melyik „sarka” milyen messze van a kis púposnak. A kellemes, sötétkék szín visszaköszön az ajtókon belülről is – hajazva kicsit az első szériás Bogárra – virágtartó, pohártartó és rengeteg – mondhatni felesleges – tér kényezteti az első utasokat. Tény: teszi mindezt a hátsó utasok és a csomagtér hátrányára, de ezt már ecseteltem korábban. Persze, akadnak hátul is ötletes megoldások, zseniális például, ahogy a csomagtér nyitó megbújik a hatalmas embléma alatt viszont sajnos egészen jelképes méretű kis rekeszhez vezet. Két ember poggyásza esetleg, de négy emberé egész biztosan nem férne ide el egy hosszú hétvégére.

„- Hopp, azt a zöldet még érjük el! Miazisssss…..!!!!!???”
Igen, ennél a pontnál rájöttem, hogy tévedtem. Ahogy elérte a fordulatszámmérő a 3000/min fordulatot, az autó akkorát rántott, hogy hirtelen azt sem tudtam, mi történt.
”- Na, még egyszer nézzük csak ezt meg…” – gondoltam magamban és újra elkezdtem forgatni…

Tehát az a tényállás, hogy 3000-es fordulat alatt ez egy olyan békésen poroszkáló kis mezei autócska. Úgy jön-megy, elgurul, ücsörög benne az ember, örül, hogy bogarazgat és szép a világ. Aztán felépül a turbo nyomás és rántás szerűen brutális vágtába kezd, mint valami felbőszült szkarabeusz. Ez tart egészen leszabályozásig, figyelni kell, hogy az ember váltson, mert hamar leforog ám egy-egy fokozat ebben az iramban, aztán pedig gyorsan elfogy az öt sebesség is. Igaz, már eredeti állapotában sem semmi a győri, 1,8-as turbo motor – hiszen ezt szerelték az Audi TT-kbe is, tehát nem vallhat szégyent – de így, felpiszkálva egészen brutális, amit művel. A Csonti által hirdetett 220 lóerőt egészen biztos, hogy tudja, szerintem még többet is. Az elejében a lakótelepi radiátor méretű intercooler, a chiptuninggal megspékelt turbo-nyomás és a lefújó-szelep bődületes rántás kíséretében repítik a kicsi kocsit előre. Az ember vigyorogva próbálgatná vele a sprintet akár naphosszat is, szívmelengető, amikor hallani a halk fújást, ahogy tölt a turbo, elváltáskor pedig a lefújó-szelep prüszkölését. Akarva-akaratlan folyamatosan fülig ért a szám. Pedig Isten látja lelkem, sosem voltam turbo párti, mindig inkább a nagyobb, szívó motoros autókat szerettem, de tagadhatatlan örömforrás az akusztikus élmény is egy ilyen masinánál. 

Természetesen egy-egy gyorsításnál az üzemanyagszint mutató szemmel láthatóan meghunyászkodott és egyre lejjebb húzódott. Nincs konkrét információm a fogyasztásról, mert az egyszerű óracsoport ilyen „felesleges” információval nem terheli a sofőrt, de inkább nem is akarom tudni. Az autó erejét rendszeresen kihasználva bizonyára nem kevés.

Számomra szokatlan volt, a rántásszerűen megérkező erő – a nagyobb köbcentis (bár ez relatív, mindenkinek más a „nagy”), szívó motoros autók sokkal egyenletesebben, nyugodtabban adják le az erőt – de imponáló és mosolyra fakasztó volt, minden egyes alkalommal, ahogy megérkezett a kétszáznemtudomhány paripa és a hozzá tartozó sok Newtonméter.

Igen, igaz, rángatta az autó elejét, mivel az ESP nem működött a kocsiban, így elég komoly hajtásból adódó visszajelzés érkezett a kormányra – tartani kellett rendesen. Sajnos az autó műszerfalán világított pár kijelző és a futómű sem volt a helyzet magaslatán, látszott, hogy a karbantartás megsínylette a tuningot eléggé. Az utastérben is össze-vissza karcolt, törött, hiányzó műanyagelemek, egy kiherélt extra óracsoport, csillagcsavarral rögzített könyöklő-rekesz éktelenkedett. Tény, egy 14 éves autóban előfordulhat ilyesmi és ezek az apróságok egészen eltörpülnek, amikor a lefújó-szelep hangjától megint fültől-fülig ér az ember szája. Mert olyankor megszűnik minden, csak a vigyor marad. Egyszerűen frenetikus az élmény, amit egy ilyen kis játék autó nyújt. Jelen kinézetével remek sleeper a jószág, elférne még rajta négy szép felni, szolid ültetés és tökéletes kis meglepetés autó egy-egy piros lámpás háziversenynél. Jártamban-keltemben mögém is szegődött egy bordó Civic és amikor elfordultam egy kereszteződésnél, vigyorogva integetett, jelezve, hogy szépen halad a bogárka.
Hja… Ilyen ez a boyracer élet…

 

No, de ezen túllépve – hiszen a motor csak egy része és ez esetben nem feltétlen a legfontosabb az autóban – amellett, hogy divatos és ötletes megoldásokat vonultat fel, nincs benne semmi túlbonyolított dolog, remek kis autó ez. Persze, természetesen fel kell áldozni a design oltárán ezt-azt, viszont úgy vélem, elég ésszerű kompromisszum azoknak, akik egy ilyenre vágynak. Remek kis autó ez és sok alkatrésze kompatibilis más Volkswagenekkel, úgyhogy csak elenyésző esetekben akadhat gond, az alkatrészek beszerzése. Az összekókányolt középkonzol helyett is már ott figyelt a cseredarab a csomagtartóban, de az már az új gazda feladata lesz beszerelni – az pedig már egy másik mese. Viszont megjegyzem, hogy minden ötletessége, praktikussága ellenére sem lesz soha olyan népszerű, mint léghűtéses elődje volt…

 

/Zolo/