Legenda vagyok
Igen messzire nyúlik vissza ez a történet. Az autó tulajdonosa, Huba kölyökkorom óta jó Barátom – egy házban nőttünk fel. Az évek múlásával mindketten elindultunk valamerre a motorizáció világában, korábban, 2008-ban egy pályázatra készülve már kipróbáltam Huba akkori autóját, a Bogarat.
Nem sokkal később a léghűtéses vonal Mekkáját elérve átnyergelt erre a halványzöld 911S Targa Porschéra. Természetesen mindig ez volt az eredeti cél, ráadásul pont ez az évjárat.
Nem sokkal a vásárlás után volt lehetőségem a jobb egyben utazni, de arra, hogy vezethessem az autót egészen az idei AMTS-ig várnom kellett. Mivel kiállítottuk az autót, egy rövid ki-be-átállás erejéig volt lehetőségem a beindít-kuplung-egyes-odébbgurul-kuplung-rüki-kuplung-egyes játékot játszani. A rendezvény végén Huba jelezte, hogy olvasta pár írásom és szívesen odaadná az autót egy teszt erejéig. A nyár hamar elszaladt a rendezvényekkel, így november közepére sikerült időzíteni a történetet.
Legnagyobb meglepetésemre Huba a teljes hétvégére odaadta az autót – ha már teszt, akkor legyen teljes az élmény – felkiáltással. Szombaton egy gyors külső-belső tisztítás után az Easy Wash System Lurdy Háznál hamar megejtettük a fotózást, majd másfél nap csavargás következett. Be kellett látnom, hogy ez az autó egészen más világ, mint a 944-esem. Ezt az autót mindenki rögtön azonosítja, kedves, mosolygó, integető emberek veszik körül, ujjal mutogatnak, hogy „Nézd, egy Porsche!” és elismerő bólogatás kísér mindenfelé.
Szégyen vagy nem, de a 944-es, hogyha megfeszül is legfeljebb „valami öreg, fekete sportkocsi” marad az „utca embere” számára.
Tény, azon felül, hogy az „utca embere” ha beleülne egy ilyen autóba meglepetten tapasztalná, hogy alig van benne hely, a bal lábát nem nagyon tudja hová tenni, ha éppen nem a pedált nyomogatja vele, a jobb lábát nem tudja hová támasztani, középkonzol híján, a gyújtás kapcsoló sem ott van, hanem a túl oldalon, sőt, a motor sem jó helyen van, a fűtésszabályzót pedig szinte képtelenség megtalálni a két ülés között, hogyha nem volt korábban Bogaras az ember. Ebből a szemszögből nézve teljesen érthetetlen, hogy mi olyan legendás egy 911-es Porschén, hiszen „csak egy felmérgelt Bogár”.
A hiba ott van a gondolatmenetben, hogy egy mai autóhoz próbál valaki hasonlítani egy lassan 40 éves technikát… Egészen biztos, hogy egy új 911-es Porschéban egészen más élmények hatása alatt lennénk, hiszen azt a mai embereknek készítették. Figyelembe vettek mindenféle ergonómiai, biztonsági, hő/zaj/hangszigetelési, utas/gyalogosvédelmi szempontot. Ez az autó nem erről szól. 1977-ben egy sportkocsi nyers volt, őszinte, szűkös – ennek következtében nem feltétlen kényelmes – és erős.
Mai szemmel a 165 lóerő és a 226 Nm sem hat akkora teljesítménynek a kicsivel egy tonna fölötti tömeggel párosítva, de azt nézve, hogy a ’70-es évek végén huszon-harminc lóerős autók kényelmesen közlekedtek és egy nagyobb, erősebb családi autó teljesítménye is megállt 80-90 lóerő körül, akkor ezek a számok igen komolyak.
A kis zöld Porsche a modern autók között is kényelmesen megállja a helyét menetdinamikában, akkoriban pláne sportosnak számított. A 7-8 másodperc körüli 0-100 km/h-s sprint még most is egészen jónak számít és lássuk be – az emberek manapság sokkal kényelmesebbek, kényesebbek, mint 30-40 évvel korábban. Illik figyelembe venni mindenki nyűgét, baját, tiszteletben tartani a különbözőségeket és tekintettel lenni rájuk. Régebben ez nem volt ennyire kihegyezve.
Egészen őszintén – életem nagy részét mostani, modernebb autókban töltöttem – kicsit nehéz is lenne ettől elvonatkoztatni, „visszautazni időben” és a maga valóságában vizsgálni ezt az autót, nem is igazán lehet. Továbbgondolva viszont: aki ilyen autót vásárol, elsősorban „a legendát” szeretné megvenni, magáénak tudni egy darabkát abból a történelemből, amit a Porsche 911-es töretlen, 50 éves menetelése jelent. Nem egy kényelmes, napi használatra való autót akar, hanem valami olyat, amibe jó beleülni és menni vele néha egy Lepencét.
Nekem is ez volt az eredeti tervem, amikor vasárnap délelőtt elindultam. Elhagyva a mosolygós embertömeget a városban, Pomáz és Pilisszentkereszt után a hegyi úton mutatta meg igazán magát a kis zöld sportkocsi. A váltó egy kis megszokást igényel, hosszú úton jár és a fokozatokat néha nem annyira könnyű megtalálni, de egy idő után rááll az ember keze.
Mindenképpen kiemelném, hogy kiváló állapotú autóról van szó, sem az esztétikai, sem a műszaki állapota nem hagy semmi kívánnivalót maga után, Huba rendszeresen használja az autót és – ha nem is napi – de heti használatban van hosszabb-rövidebb távokra. Mivel amerikai modellről beszélünk, így a kissé bumfordi lökhárítók és ütközők mellett a feltűnik a mérföldes kilométeróra, melynek 30/60/90/120/150-es tagolás eleinte némi számolgatnivalót kíván, de egy idő után erre is rááll az ember szeme és tudja mennyi-az-annyi és az 50-es táblánál már nem 80km/h fölött száguldozik meglepetten, hogy miért megy mindenki olyan lassan.
A futómű a könnyű és erős Fuchs felnikre szerelt 185/65 R15-ös, ballonos gumikon egészen kényelmes és élhető, a városi, zötyögősebb utakon sem rázott, a sima szerpentinen pedig végtelenül kellemes, bár mai sportkocsihoz hasonlítva kifejezetten lágy.
A hat hengeres, 2685 cm3-s – az autó hátuljában diszkréten ciripelő – boxer motor már 2000-es fordulat környékén kifejezetten nyomatékos és egészen jó erőben van, magasabb fordulaton ez csak fokozódik, a kis karosszéria piszok nagy dinamikával hasítja a levegőt egy kis motorkiforgatásra.
Természetesen tekintettel kell lenni arra, hogy az autó igen farnehéz, hiszen a motor a hátsó tengely mögött van. Igen könnyű elkottázni egy-egy kanyart. Az autó eleje végtelenül könnyű ezért rossz minőségű úton hamar, elpattog, illetve egy nem megfelelően adagolt fékezésnél, blokkoló kerék miatt egyenesen kicsúszik a külső ív felé. Amennyiben az elejét sikerül íven tartani, egy tempós kigyorsításnál a hátulja úszik el hamar. Persze, egy minimális, óvatos határig engedi az ember, hogy ívet vegyen, el lehet játszani vele, de annyira keskeny az a mezsgye, amin belül kell maradni, hogy inkább túlóvatoskodja mindenki, ugyanis abban a pillanatban, amikor az autó túllendül ezen már megfoghatatlan.
Nem olyan megbocsájtó, mint egy BMW , pláne nem olyan jól kezelhető, mint egy 944-es Porsche: ha elkottáztad, mész fenékkel előre a búzatáblába – vagy ami éppen ott volt. Megfelelő körültekintéssel kell kezelni az autót.
A kanyargós részt magunk mögött hagyva Esztergom környékén, országúti tempóval is abszolút élhető az autó, a motort szinte alig hallani, hiszen mögöttünk van és elmarad, ahogy haladunk. Sajnos a targa tetőt csak a szombati napon tudtam levenni, mert vasárnapra kicsit hűvösebb – délutánra pedig nem várt módon, sajnos szemerkélő eső – lett. A tető levétele egyedül is megoldható, két zár kibiztosítása után, berogyasztva össze kell tolni a tetőt, majd a 200 literes csomagtérbe eltenni. A felszerelése kicsivel nehézkesebb, ügyesen a helyére kell illeszteni – egy kis gyakorlás után már ez is rutinfeladat.
Az autó nem vészesen huzatos nyitott tetővel sem, amíg az oldalablakok fel vannak húzva, egészen 80-100 km/h-ig élhető az utastér. Lehúzott ablakokkal inkább nyári melegben érdemes nagyobb tempót menni vele.
Esztergomban fent az egyik hegy tetején megálltunk kicsit és az ebéd végeztével fedeztem fel, hogy a jobb hátsó kerék teljesen leeresztett. Mivel a felfújt pótkereket a garázsban hagytuk, esélyünk nem volt az út folytatására külső segítség nélkül, így Huba sietett segítségünkre és ezúton is köszönöm Bauer Tamásnak, a Markom Racing csapat oszlopos tagjának a segítségét a gyors gumicserében.
A hazafelé út a Dunakanyarban teljesen csöndesen zajlott. Megjegyezném még, hogy az autó ugyan 4 személyes, de a hátsó ülések igen szűkösek. A számomra beállított ülés mögött alig-alig fértem el. Lábtér még csak-csak, de fejtér az erősen lejtő, buborékszerű targa üveg alatt nem nagyon volt.
Többen kérdeztek a fogyasztásról, pontos adattal nem rendelkezem, de hozzávetőleg 13-15 liter benzinnel éri be a boxer 100 km-es távra vetítve – nagyban az ember lábától függően. Városi puhányként semmi meglepő nincs, hogy itt-ott másnapra kicsit izomlázam lett, hiszen hozzászoktam, hogy belefekszem egy autóba, ami körbe, mindenütt tart, nem kell a lábamat, a testemet megtartanom. Ez nem az-az autó.
Végtelen hálával tartozom Hubának ezért a lehetőségért, hogy kipróbálhattam egy ilyen állapotú, ritka remek autót és egy hétvégén keresztül gazdagodhattam az élménnyel.
Mivel minden teszt végén írok egy ajánlást, így egy ilyen autót kizárólag olyan embernek ajánlok, aki a gazdája lesz, nem csak a tulajdonosa és – mint Hubának – mindig ez volt a vágya és megfelelően tudja karbantartani, ápolni és szeretni. Egy ilyen autót elpocsékolni, összekókányolni igazán vétek lenne, mert egy különleges, legendás darabkája az autógyártás történelmének.
2015.12.27.
Zolo